A győzelemből sosem elég.

Vannak, akik azt mondják, mindent meg lehet unni. A győzelmeket is. Nem igaz. A győzelmet sosem lehet megunni. S az is igaz, hogy sokkal jobb rossz játékkal nyerni, mint jó játékkal kikapni. (Az írás elolvasása még megrögzött ZTE-drukkereknek is csak egy nagyfröccs, vagy egy kupica kisüsti felügyelete mellett ajánlott!)

Még a Zalakerámia ZTE - PVSK kosármeccs közvetítése közben - amikor Gyimesi Marci az esetleges vereség lehetőségét vetítette előre közvetítése borongós perceiben – ugrott eszembe, magamat még sohasem kérdeztem meg, hogyan is vélekedek a csapat nem mindennapi meneteléséről. Most elérkezettnek látom a pillanatot – vasárnap reggel van, süt a nap, alig van felhő az égen – hogy elbeszélgessek azzal az énemmel, ami lennék, ha nem egy civilizált, tilalmakkal körülbástyázott világban élnék.

A szakma íratlan szabályai szerint illendő lenne beszélgetőpartneremről, azaz magamról egy portrét kitenni, de mind a kedves olvasó, mind én jobban járunk, ha ezt mellőzöm.

A fotográfiám helyett legfeljebb annyit, hogy Alain Delon még most is jobbképű nálam, Charlton Heston kiállását össze sem lehetett hasonlítani az enyémmel, Bernard Shaw pedig – bármennyire is nehezemre esik ezt elismerni - sokkal szellemesebb volt nálam. Egyvalamiben viszont nem vehetik fel a versenyt velem: én egy csomó kosármeccset végigszurkolhattam Egerszegen, nekik ez nem adatott meg.

- Figyelnél végre? – néznék szemrehányóan magamra, ha lenne a közelben tükör. Merthogy, már rögtön az elején előbbre szaladtak gondolataim. – Hitted volna, tavaly, a bajnokság kezdetén ? Hogy február vége felé egyesek már akkor is oda vannak a boldogságtól, amikor végre egy tét nélküli meccsen két ponttal kikap csapatunk? Merthogy bajnokin ez senkinek sem akar összejönni?

Szerencsére, számítottam erre a kérdésre. - Az ember mindig úgy megy neki a következő meccsnek, hogy győznie kell csapatának – válaszoltam diplomatikusan kérdező énemnek. – Tizenkilencszer vártam így az összecsapást, s mindig bejött. Persze, a csapat is kellett ehhez.

- Szóval a csapat…- akartam gúnyosan annak a másik fráternek a szemeibe nézni. – A nagybetűs csapat…. Amelyik időnként olyan csapnivalóan játszik, hogy bennakad a szó a „nagyfülűben” a nézőtéren.

- De nyer, mindig nyer - ellenkezem sajátmagammal. – Mindig van valaki, aki lelket önt a többiekbe. S nem igaz, hogy a „nagyfülűben” egy percnél tovább bent reked a szó. A szurkolókról nem is beszélve. Mintha ezer Caruso torkán törne ki a hang. A fiúk pedig, igenis, időnként pazar dolgokat művelnek.

- Mondod, te. – Egyre nehezebben tudom megállapítani, hogy most éppen ki beszél. – Ekkora mázlija a huszonegyedik században még egyetlen csapatnak sem volt. Meg egy ilyen bajnokságban ez igazán nem nagy kunszt…

- Te egy valódi seggfej vagy. – Lassan fölmegy a pumpa bennem. – Nem értesz semmit. A körmendiek, a szombathelyiek úgy csikorgatják fogukat, hogy idáig hallatszik. A többiek meg besárgultak az irigységtől. Nincs ennél nagyobb öröm. Ezer köszönet a fiúknak. Rohadt jó érzés most egerszeginek lenni.

- Mit karattyolsz össze-vissza? – próbálom megőrizni úriemberi mivoltom maradványait. Hogy melyik énem, a kérdező, vagy a válaszoló, már fogalmam sincs. – Én a kosárlabdáért megyek ki a csarnokba, nem pedig, hogy mindenféle alakokkal ordibáljak együtt. A játék szépségét élvezném, ha lenne részem benne. Mert nem túl gyakran van.

Megérdemelne egy jó nagy pofont.. – Hát mit gondolsz? Miért jár ki annyi ember a meccsekre? Ha nem azért, hogy élvezze a játékot, a küzdelmet, s örüljön csapata sikerének? Legyen az a sorban a tizedik, a tizenkilencedik, aztán a huszadik, majd végül a harmincötödik. Mert a győzelem a fontos. Mindig a következő, aztán a végső.

- Én akkor is szeretném a csapatot, ha nem győzne mindig….

Puff…Erre mit lehet mondani?

Nincs értelme nincs folytatni a társalgást. Egyszerűen elbeszélünk egymás mellett. Semmi kétségem, mindketten szentül megfogadjuk, ilyen alakkal soha többé nem állunk szóba.